56.rész*Kicsi kincsünk

Budapest gyönyörű látványosságait végigjártuk Harryvel a vacsorát követő napon. Nagyon tetszett a város neki, és érdeklődve hallgatta minden szavam. Volt, amikor ő kérdezett, és ez még szebbé tette az egészet. Annyira csodálatos, gyermeki kíváncsiság lakozott benne, amely folyamatosan mosolyt csalt arcomra. Nevettünk, fotókat készítettünk, jókat ettünk és a végén még meg is ígérte, hogy visszatérünk, majd a picivel a közeljövőben. Örültem, hogy magától, valód boldogsággal arcán mondta, miközben a naplementében sétáltunk végig a rakparton.

Este közös vacsora volt a kertben. Steven és Harry grilleztek, míg mi lányok köreteket készítettünk és könnyed édességet, pohárkrémet is. Amint minden elkészülök kiültünk a kényelmes, párnázott ülőgarnitúrára, és neki láttunk a vacsorának. Kényelmesbe öltöztem át, melegítőbe bújtam, amelyet meg is dicsért Harry.

- Hm, megtartalak – nevetve jegyeztem meg, amint befejeztük a vacsorát. Harry letette borospoharát, és oldalához húzott.

- Nagyon kedves vagy – nyomott csókot halántékomra.

Pocakomra simította kezét, míg én a kétszemélyes, fonott kanapéra felhúztam lábam, és hátammal oldalamnak dőltem, míg kezemben meleg narancsos teásbögrémet szorongattam.

- Muszáj holnap indulnotok? – kérdezte Lia.

- Igen. Harry holmiijait össze kell még szednünk, aztán megyünk is tovább Los Angelesbe – feleltem.

- Mikor mész orvoshoz?

- Valószínű, hogy Los Angelesben, hiszen ott fog megszületni a pici. New Yorkba csak egy éjszakát leszünk, aztán másnap indulunk is tovább.

- Olyan rossz, hogy nem láthatom azonnal – sajnálkozva mondta Lia.

- Amint tudtok, gyertek el meglátogatni bennünket – szólt közbe Harry, mire én is felnéztem rá. – Legalább egy laza házavatót is tarthatunk.

- Hogyne, egy újszülött mellett.

- Ugyan bébi, csak szolidan valami kis összeülés – nyomja egy pillanatra számra enyhén forralt bor ízű ajkait.

- Hát, semmi jónak nem vagyok az elrontója – mosolyogva vontam vállat.

- Igen, sejtettem – nevetett Lia, és férjére nézett, akinek ölében kislányuk aludt már. – Azt hiszem, a kis hercegnőnek ágyba kell bújnia.

- Felviszem – bólintott egyetértően Steven.

Lassan felállt, és besétált a házba, míg mi csendben figyeltük lépteit.

- Alig várom, hogy én is ezeket csinálhassam – sóhajtott fel mellettem Harry.

- Várod már, hogy apuka lehess? – Lia kíváncsian, kedves mosollyal az arcán teszi fel a kérdést.

- Nagyon – boldog hangon feleli. – Alig várom a pillanatot, amikor a kezembe foghatom, megpuszilhatom. Amikor a kis ujjait az én ujjam köré fonja, és megszorítja, miközben hatalmas szemekkel néz fel rám – megcirógatta pocakom. – Még azt is várom, hogy éjszaka felsírjon, és fel alá kelljen sétálgatnom vele, valami ostoba gyermekdalt énekelgetve a szörnyű hangomon, hogy visszaaludjon. Várom, hogy mászni kezdjen, én pedig rettegjek, nehogy magára rántson valamit, vagy véletlenül olyat fogjon meg, ami megsebezheti. Óvni, és szeretni akarom, bár szerintem ezek már most is kellően megvannak.

Elmosolyodtam és meghatódtam. Minden szava a szívemig hatolt, és talán a hormonok segítettek rá, de könnyek hamar végigfolytak arcomon.

- Szeretlek – néztem fel rá, mire letörölte arcomról könnyeim.

- Szeretlen manó – puszilt meg.

- Azt hiszem ezek tényleg nagyon szép gondolatok – mosolygott rá Lia. – Magatokra hagylak, reggel találkozunk – lépett el mellettem. Megérintette a térdem, bíztatóan mosolygott és már kettesben is hagyott bennünket.

- Menjünk fel mi is? – suttogta.

Ajkai fülemet érintették, meleg lehelete simogatott. Bólintottam, aztán felálltam, mire babám hirtelen megmozdult. Felszisszentem.

- Hé, jól vagy? – azonnal aggódva hajolt hozzám Harry, és ölelte át derekam.

- Persze, csak felébredt a babánk – fogtam meg kezét, és oda tettem, ahova rúgásait mérte.

- Menjünk fel, le kell pihenned.

Derekamon tartotta végig kezeit, ahogyan bementünk a házba, majd egyenesen fel az emeletre, a szobánkba. Mögöttünk bezárta az ajtót, míg én az éjjeliszekrényen felkapcsoltam egy kislámpát, amely gyér fénnyel árasztotta el a szobát.

Mivel mind a ketten már zuhanyoztunk, ahogy hazaértünk, így át is öltöztünk azonnal a pizsamának megfelelő ruházatunkba, ami nálam Harry pólóját és egy bugyit takart, míg Harrynek egy bokszert.

Bemásztunk az ágyba, ám Harry megakadályozta, hogy betakarózzak. Felhajtotta felsőmet és hosszú ujjaival cirógatni kezdte helyes pocakomat.

- Kicsi kincsünk – suttogott. – Te vagy a mi kicsi kincsünk, aki a legnagyobb érték számunkra. Alig várom, hogy itt legyél velünk, hogy megcsókoljam az arcodat, hogy nagyokat játsszunk majd, aztán az őrületbe kergessük együtt anyut, amikor szétpakoljuk a játékaidat. Amiből rengeteg lesz ám!

Felkuncogtam.

- Anyunak jó kedve van – nevetett ő is. – Nekem is ám. Boldoggá teszel bennünket, én pedig ígérem, hogy téged teszünk boldoggá.

Ajkait pocakomra nyomta, és kis puszikkal szórta be a felületet, míg én könnyes szemekkel figyeltem a jelenetet.

Lehúzta az anyagot, a meleg takaróval betakart, és átnyúlt felettem, s leoltotta a villanyt. Megcirógatta arcom, és ajkait pár pillanatra enyéim ellen nyomta. Megölelt, amennyire ezt tehette a fekvő helyzetnek köszönhetően, és elnyúlt mellettem.

Annyira közel bújtam hozzá, amennyire csak lehetett, és csak akkor hunytam le végül szemeimet. 

*

Reggel sietve pakolásztunk, míg minden a helyére nem került, bár tudtam, hogyha valamit elfelejtünk, akkor sem veszik el, hiszen jó helyen lenne.

- Kicsim, kész vagy? – kérdezte Harry, amikor már a csizmámat vettem fel.

- Igen, indulhatunk – álltam fel, és magamhoz vettem táskámat.

Harry a csomagjainkat már levitte az autóba, így indulásra készen voltunk. Kézen fogott, és úgy sétáltunk le, ahol Steven várt ránk, és Lia, kinek karjaiban az álmosan, nagyokat pislogó Luca volt.

- Vigyázz magadra, oké? – ölelt meg szabad kezével Lia. – Hívj, vagy üzenj, ha megérkeztetek. Aztán, ha van valami, akkor is azonnal.

- Nyugodj meg, rajtuk tartom a szemem – nyugtatta meg azonnal Harry. – Még rám is fog unni.

- Lehetetlen – nevettem.

- Idejössz? – nyújtotta kezeit Harry, Luca irányába, aki azonnal átmászott szerelmem karjaiba. – Amint meglátogattok bennünket, úszunk a tengerben, megnézzük a papírvárosokat, és minden klassz dolgot csinálunk, rendben?

- Oké – mosolygott.

- És ezért mi jár nekem? – kérdezte, és arcára mutatott.

Luca felkuncogott és hatalmas cuppanós puszit nyomott arcára. Visszaadta Liának a kicsit, így én is elköszöntem tőle, aztán indultunk is. Steven ült előre, mi Harryvel pedig hátra.

- Hát nem gondoltam, hogy ilyen kevés időt töltötök nálunk – szólalt meg Steven.

- Én csak az életemet jelentő személyek után jöttem – felelte vidáman Haz.

- Nyálas vagy – nevettem fel, és oldalának dőltem.

- Szép is a szerelem – jegyezte meg Steven.

- Nem jöttök el karácsonykor hozzánk? – vetette fel az ötletet Harry. – Bár nem ígérhetek havat, de lesz fa, és minden, ami kell… akár mű hó is – nevetett.

- Megbeszélem Liával, aztán majd ők akkor egyeztetnek Ninával.

- Remek – bólintott Harry.

Hamar kiértünk a reptérre, ahol is kiszállva Steven és Harry kivették csomagjainkat. Harry vállára emelte táskáját, majd bőröndömet megfogta, másik kezével pedig megölelte Stevent, aki hasonlóan szívéjesen viselkedett.

- Örülök, hogy megismerhettelek, és annak is, hogy te vagy Nina mellett. Vigyázz rájuk.

Steven mindig is kedves volt velem. Amikor Liával találkoztak, és engem is bemutatott az akkor még fiatal srácnak, már akkor is kishúgként tekintett rám. Komoly üzletember, de a családja a mindene, beleértve engem is, amiért hálás vagyok, és leszek mindig.

- Természetes – felelte Harry.

- Vigyázz a picire és magadra is – ölelt meg.

- Te pedig a két csajodra.

- A legféltettebb kincseim – nevetve engedett el.

Elbúcsúztunk és elindultunk Harryvel az épületbe, ahol is beálltunk a megfelelő sorba, feladtuk csomagjainkat, és az ellenőrzésen is átestünk, majd a várakozási időt kitöltve nézelődtünk az üzletsorokon.

*

Ahogyan felszállt a gép, azonnal megbántam a hosszú utat, amire vállalkoztam Harryvel az oldalamon.

- Na, bébi, miért nem találod ki? – nyüstölt tovább.

- Azért, mert a vicceid fárasztóak, mintsem viccesek – néztem rá.

- Ugyan, na jó, csak még egyet, oké? – bólintottam. – Mit söpörnek a repülőtéren?

Kérdően néztem rá, mire felsóhajtott.

- Ne már, manó, gondolkozz.

- Fogalmam sincs, lődd le a poént, kérlek.

- Airport, manó, airPORT – hangsúlyozta ki a szónak a végét. – Ez vicces.

- Kinek? – nevettem, de egyáltalán nem a viccének humorértékén.

- Mindenkinek – nyögött fel. – Te nem értékeled a poénokat.

- Mit értékeljek azon, amikor megkérded, hogy mi a macska és a tehén kereszteződése? – szaladt ráncba homlokom.

- Mu-mia – röhögött. – Ez kibaszott jó, bébi.

- Figyelj, hosszú lesz az út, kérlek, pihenhetnék? – néztem rá könyörgően.

- Nem szeretsz? – gyermeki csalódottsággal konyultak le ajkai.

- Bébi, szeretlek, csak a poénokat nem tudom értékelni – mosolyogtam rá bíztatóan. – Szeretlek – néztem szemeibe és kis csókot csentem tőle.

- Gyere ide – csúsztatta vállamra kezeit, és magához húzott.

Lehunytam szemhéjaimat, és igyekeztem nem a minimális rosszullétemre koncentrálni, hanem inkább pihenni, és közel lenni ahhoz a férfihoz, aki a mindenemet jelentette.

csoport: https://www.facebook.com/groups/177281909142492/