2015. szeptember 27., vasárnap

48.rész*Váratlan kérdések


Reggeli rosszullétnél újra sikerült kimásznom észrevétlenül Harry mellől. Mivel az idő már viszonylag igen későre járt reggelhez képest, így visszamentem, de csak azért, hogy felébresszem Harryt.
Amint kellően magához tért, visszasiettem a fürdőbe, ahol is egy gyors zuhanyt vettem. Kiszállva a törülköző anyagát magam köré tekertem, míg hajamat összefogtam egy kontyba, arcomra pedig natúr sminket kentem. Siettem, hiszen majdnem késésben voltam, így szinte kirohantam a szobába, ahol is a földre ejtettem törülközőm és fehérneműbe bújtak.
- Ilyen látványra ébredni – mormogta Harry, s csípőmre vezette kezét.
- Készülnöm kell, késésben vagyok – mondom, ahogyan szembefordulok vele. Féltem, hogy feltűnik neki a pocakom, amely kissé már gömbölyödni kezdett már. – Neked is találkozód van – nyomok gyors csókot ajkaira.
- Tudom – mosolyog le rám. – De te hova is mész? Azt hittem, kinn leszel a pályán Samuelel és velem.
- Én csajos napot tartok Marieval – feleltem a legésszerűbb dolgot.
- És Sophie?
- Ő meg lett kérdezve, és hát a hercegét választotta – mondtam, mire jobban kiszélesedett mosolya.
- Akkor jó vásárolgatást, de utána gyertek ti is a pályára, aztán ebédeljünk együtt.
- Rendben – egyeztem bele. – De most készülj – pusziltam meg utoljára, és én is a ruháimhoz léptem.
Mivel az idő már ősziesre fordult, így melegebben öltöztem, elsősorban a kicsi miatt. Bár a nap sütött a szél is eléggé fújt, és a hőmérséklet sem volt valami magasnak nevezhető. Farmert vettem fel, fekete kötött pólóval és farmerdzsekivel. Fekete cipő, táska, pár kiegészítő és már kész is voltam. Napszemüvegemet is magamhoz vettem, majd a fürdőbe mentem, ahol Harry már a tükör előtt állt, és borotválkozott. Odasiettem hozzá, és vállára nyomtam egy csókot.
- Sietek – mondtam, és már fordultam is ki a helyiségből, ám elkapott a csuklómnál fogva.
- Nem is kapok egy rendes csókot? – mellkasunk összeért, és arcát is már közelítette felém.
- Habos leszek – húzódtam el nevetve. – Este kárpótollak, ígérem – kiáltottam vissza, amikor már kifelé szaladtam a fürdőből. – Szeretlek.
- Szeretlek – kiáltotta vissza, majd becsaptam az ajtót.
A hatalmas bejáratig meg sem álltam, míg a már rám váró autóhoz, a sofőrrel oda nem értem. Beszálltam hátra, és már indult is Marie címére. Szerencsére sikerült úgy összeegyeztetnünk a dolgot, hogy egy másik autó elment a gyerekekért, akik a hotelhez érkeztek, és ott csatlakozott hozzájuk Harry.
Megálltunk a ház előtt, majd vártam, s Marie már ki is lépett a házból. Sietett felém, beszállt mellém, és mosolyogva megölelt.
- Hogy vagy? – kérdezte.
- Jól, mondjuk – mosolyogtam rá. – Gyerekek?
- Izgatottak voltak, hogy ma Harryvel tesztelhetik az új autót – nevetett. – Soph már itthon tanácsokkal látta el a bátyját, aki persze adta alá még a lovat.
- Annyira imádni valóak – mondtam őszintén.
- Hidd el, ha arra kerül a sor, téged is ilyen szerethető gyermekek fognak körülvenni.
- Megígértem Harrynek, hogy együtt ebédelünk olyan egy óra magasságában. Addig mindent el tudunk intézni, és vissza is érünk. Van a pályától nem messze egy kis vendéglő. Imádunk odajárni.
- Én benne vagyok, és szerintem a gyerekeknek sem lesz ellenvetése.
Már szerettem is volna mondani valamit, ám mielőtt megtehettem volna, telefonom megszólalt. Kivettem a készüléket és megnéztem, hogy ki is keres.
- Bocsánat, ezt muszáj elvennem – néztem rá, mire megértően bólintott. – Szia, El – köszöntem a vonal túl végén lévő lánynak.
- Mondd, hogy elmondtad már neki – feszült volt a hangja, és ez aggasztott.
- Nem, még nem. Mi történt?
- Megjelent Melanie és Anne – feszülten közölte. – Itt vannak a hotelben. A szobátokba persze nem mehetnek be, de a ti emeleteteken kiharcolták, hogy kapjanak lakosztályt. Nincs kétségem afelől sem, hogy kimennek a pályára. Melanie hasa már hatalmas – fájdalommal telve informált.
- Most megyünk az orvoshoz Marieval, de amint tudunk, megyünk is vissza. Kérlek, menj a pályára, mert Samuel és Sophie is ott vannak. Nem szeretném, hogy ők is részesei legyenek ennek az őrültségnek.
- Rendben. Hívlak, ha van valami.
- Köszönöm – mondtam, s bontottam a vonalat.
- Mi a baj? – kérdezte aggodalmasan Marie.
- Tudod, Melanie és az anyósom, Anne, akikről meséltem, megjelentek. A hotelben vettek ki egy lakosztályt a mi szintünkön. Ellie aggódik. A kórház után visszamehetnénk – sóhajtottam.
- Persze – mosolygott rám kedvesen. – Te pedig nyugodj meg, kérlek, Nina. A gyerekek miatt nem aggódom, tudom, hogy Harry és most már Ellie is ott lesz. Egyikük sem fogja engedni, hogy bármi is történjen. De neked nyugalomra van szükséged.
Bólintottam, és kifelé néztem, konstatálva azt, hogy megérkeztünk a kórháznak utcájába. Max, a sofőr leparkolt, mi pedig már szálltunk is ki. Feszülten léptem be a hatalmas építménybe, és mentem a liftbe, oldalamon Marieval, aki támogatóan kísért és állt mellettem mindig is.
A felvonóval felmentünk a megfelelő emeletre, majd leültünk az váróba a kanapéra, és vártunk. Mivel időpontom volt, így reménykedtem, hogy csúszás esetén is időben végzem.
Percek múltán behívtak a rendelőbe. Leültem, és az orvosra néztem, aki vidám tekintettel nézett vissza rám.
- Örülök, hogy újra látom, Nina – üdvözölt.
- Én is doktor úr – kedvesen viszonoztam üdvözlését.
- Nos, minek köszönhetem, hogy itt van? Úgy tudtam, hogy elutaznak.
- Igen, így is volt, de most újra itt vagyunk, és egy rutin vizsgálatot szeretnék, csak a megnyugvás érdekében.
- Rendben van, akkor feküdjön fel az ágyra, és hajtsa fel a felsőjét – mondta, én pedig utasításának megfelelően cselekedtem is.
Felfeküdtem a hófehér ágyra, amint megszabadultam a dzsekimtől. Felsőmet felhajtottam, majd vártam. Kissé hideg volt a gél, amit rám kent az orvos, de mindent a kicsiért alapon nem igazán érdekelt. A monitort kezdtem el nézni, és hatalmas mosoly jelent meg arcomon, amikor megpillantottam kisbabámat.
- Szépen fejlődik – mondta azonnal az orvos. – A kicsi szívhangja – informált, mire én könnybe lábadt szemekkel figyeltem a monitort. – Szeretné tudni a nemét? – érdeklődött, de csak nemlegesen megráztam fejemet. -  Rendben, végeztünk – adott a kezembe törlőkendőket, amelyekkel megtisztítottam magam.
A doki írogatott valami, míg én visszaöltöztem, és leültem újra az asztalával szemben. Átcsúsztatott elém egy képet, amelyen kisbabám volt látható.
- Lenne egy olyan kérdésem, hogy hányadik hónapig javasolt a repülés? – néztem rá érdeklődően, mire ő is felnézett rám papírjairól.
- Nos, a maga esetében a 36. hétig repülhet, de úgy is csak orvosi igazolással, amelyen a szülés dátuma, illetve az egészségi állapotának kell feltüntetve lennie. Ha kisebb utakra menne, akkor a szülés előtt 8, de inkább 10 héttel még utazhat, természetesen az igazolvánnyal együtt. Viszont ezen idősávon belül már nem.
- Értem, akkor kaphatnék egy ilyen igazolást?
- Persze – felelte, és már az asszisztens gépelni is kezdett.
- A kispapa már várja a csöppséget? – nézett rám mosolyogva.
- Nos, még nem sikerült elmondanom neki – húztam el számat.
- Oh, értem. Elnézést a tolakodó kérdésem miatt.
- Semmi baj – feleltem, és elvettem a felém nyújtott lapokat. – Köszönök mindent.
Bólintott, én pedig elhagytam a helyiséget, miután a számlát is kifizettem. Kilépve a váróba, Marie azonnal mellettem is termett.
- Minden rendben? – aggódó volt a hangja.
- Igen, minden a legnagyobb rendben – erőltettem egy mosolyt magamra. – Harry még nem tudja, és rákérdezett az orvos, hogy várja e már az apaságot.
- Mikor szeretnéd elmondani neki? – kérdezte, ahogyan az ajtóhoz értünk, ám megmerevedtem. Nem értette, hogy mi is történt, így kinézett. – Honnan tudhatták?
- Lépten, nyomon követnek – nyögtem fel fájdalmasan.
- Nina, gyertek – lépett hozzám Max, aki már az épületben várt ránk.
Mellém állt, és kezét előttem tartotta, majd úgy tört utat, miközben kinn két biztonsági igyekezett tőlünk messze tartani a fotósokat. Nem kérdeztem, hiszen tudtam, hogy Max telefonált, hogy jöjjön még valaki, akik Harry utasítására már igyekeztek is.
Szerencsére beszálltunk épségbe, az autóba, de a kérdéseik még mindig a fejemben hangoztak. „Hányadik hónapban vagy?” „Harrynek a gyereke?” „Fiú lesz, vagy lány?”
- Jól vagy? – Marie hangja teljesen nyugodt volt, aminek örültem, hogy legalább egyikünk észnél van.
- Fogalmam sincs, mit fogok mondani erre az egészre – néztem rá kétségbeesetten.
- Megoldjuk, hidd el.
- Hallottad a kérdéseket? – nyögtem fel fájdalommal telve.
- Igen, de ne foglalkozz velük. Tudod, hogy mindig többet látnak a dolgokban.
Nemlegesen ráztam fejem, és vállának döntöttem.

****

Nem a pályára, hanem a vendéglőbe mentünk. Fogalmam sem volt, hogy miért is, de ahogyan beértünk, megláttam Harryt és a két gyereket. Mosolyt erőltettem arcomra, és mind a kettőjüknek puszit adtam, majd elfoglaltam helyemet Harry és Samuel között.
- Szia – hajoltam hozzá egy csókra, amelyet meg is kaptam. – Milyen volt a tesztelés?
- Nagyon jó. Bár van még mit tanulniuk.. – sóhajtott Soph. – A tempót növelni kell. És nyerni. Már csak egy verseny.. bele kellene húznia a srácoknak.
- Úgy beszélsz, mint egy menedzser – nevettem. – Elliet leváltottad? – néztem Harryre.
- Még nem, de ami késik nem múlik – felelte boldogan. – Viszont elmondanád, hogy miért is voltatok a kórházban? – nézett rám kutakodóan, mire én csak lemerevedtem. – Max hívott, hogy megjelentek azok a piócák, és, hogy mit tegyen. Úgy tudtam, hogy vásárolgatni mentek.
- Be kellett mennem váratlanul egy leletért, és elég sokáig tartott – szólt közbe Marie, mire mind a ketten ránéztük, sőt még fia is.
- Milyen lelet? – aggódó tekintettel méregette anyját Samuel.
- Majd otthon megbeszéljük, nem nagy ügy – nyugtatta meg azonnal, míg én hálásan néztem rá.
- Értem – bólintott Harry. – Remélem, hogy minden rendben.
- A legnagyobb rendben – helyeselt, mire megkönnyebbültem ittam bele narancslevembe. 


2015. szeptember 22., kedd

47.rész*Kis csodák

Két hét telt el, amikor is utoljára találkoztunk a kicsi Sophieval és családjával. Akkor Harry megnyerte a versenyt, amely után kisebb ünneplésbe kezdtünk családiasan a hotel éttermében. Nagyon boldog voltam, amiért a gyerekeknek ilyen örömöt okozott, s okoz a mai napig Haz.
A mai napon megérkeztünk egy új városba, méghozzá abba, ahol a család is él. Az időmérőn részt vettek velünk, ahol is Samuel ismételten beülhetett Harry mellé. Ebből kisebb vita is kialakult a szervezet és pár versenyző között, hiszen nem ilyen egyszerű, ha valaki versenyautóba akar ülni.
David kiállt mellettünk, ami nem csak Harryt, de még engem is meglepett. Tett arról, hogy a versenyzők elhallgassanak, hiszen az édesanyja a fiút nem tudja támogatni a versenyzői karrierében, így egy ideje pálya közelében sem járt. Amikor ezt megtudta Haz, azonnal döntött, hogy felkarolja. Ezzel engem igen büszkévé is téve.
A büszkeség mellett, a rosszullét is velem volt. Reggelente szerencsére sikerült mindig kimásznom az ágyból, anélkül, hogy felkeltettem volna Harryt. Még mindig nem tud a baba érkezéséről, és emiatt lelkiismeretem igen sűrűn meg is szólal, ám nagyot nyelek, s tovább megyek. Tudom, hogy nem helyes, amit teszek, de valahogy nem tudom vele megosztani azt az örömhírt, ami nekem minden nap okot ad arra, hogy felkeljek.
A hasam még nem igazán látszik, hiszen lassan még csak a második hónapba lépek. Én azért mindezek ellenére is folyamatosan észrevettem testem változásait.
- Édesem, elkészültél? – kiáltott be Harry a hálóba, ahol is a tükör előtt álltam és ruhámnak övrészét igazítottam meg.
- Igen, indulhatunk – feleltem és felkaptam táskámat.
- Milyen kifinomultan csinos – mérte végig testem, amikor a nappaliba léptem. Kezét nyújtotta felém, amelyet kérdés nélkül fogadtam el, ezáltal a közöttünk lévő távolságot is megszüntetve. – Tudod, élvezem, hogy veled jelenhetek meg a nyilvánosság előtt.
- Tudtam, hogy mindig is emiatt voltál velem – böktem oldalba, mire féloldalasan mosolygott rám, és egy kis csókkal ajándékozott meg.
- Azt hiszem este emlékeztetnem kell arra, hogy még egy előnyöd van – kacsintott, és nevetve egybefűzte ujjainkat, majd kivezetett szobánkból.

****

Megérkezve a ház elé, már kiszúrtam messziről az ablakban figyelő Sophiet, aki sietve engedte el a függönyt és rontott ki házuk ajtaján.
- Várt már a kis hercegnőd – mosolyogva szállok ki, míg Harry arcára is széles mosoly került.
- Hercegnőm – kiáltotta Harry, és a magasba emelte a csinosan felöltözött kislányt, aki kacagni kezdett.
- Harry, Ani – tárta ki felém is a kezét. Odaléptem, és egyszerre mind a kettőnket átölelt.
- Soph, kicsim – Marie hangja szakított ki bennünket az ölelkezésből. – Ne haragudjatok. Egész nap benneteket várt – mosolygott kedvesen az ajtóban állva. – Gyertek beljebb.
Köszöntöttük puszival, Harry átadta a számára hozott virágot és az üveg vörösbort, majd beljebb kerültünk a házba. Családi melegség ragadott magával azonnal. Feltőltödtem. Tényleg jó érzés volt belépni a szerény lakásukba, amiknek falait a gyerekek által készített régebbi és újabb rajzok díszítették.
Naturális színek uralták a lakás alsó szintjét. A bútorzat újszerű volt, tipikus amerikai családhoz illett. A nappalit pár gyerekjáték díszítette. Baba kupac volt a szőnyegen, míg a televízió előtt autós játék lemezek hevertek.
- Sziasztok – jelenik meg Samuel is. Kezet fogott Harryvel, még nekem két puszit adott.
- Akkor menjünk a konyhába – terelt minket az említett helyiségbe Maire.
Kellemes illatok azonnal megcsapták orromat. Örültem, hogy nem egy étteremben töltöttük az estét, hanem Marie a saját házába invitált meg bennünket.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire közel kerülünk hozzájuk, de be kell ismernem, hogy Harrynek és nekem is a szívünkbe lopta magát a kis család.
- Hoztunk ajándékot, az én hercegnőmnek – mondta Harry, ahogyan leültünk a szépen megterített asztalhoz. Sophie mellette ült, így könnyedén nyújtotta át neki a tasakot. Csillogó tekintettel nyúlj bele a kislány. – Nem tudom, hogy van e már ilyen babád, de a néni az üzletbe azt mondta, hogy most minden hercegnő kap egyet – indokolta Harry a babát, amellyel ugyan úgy kellett, lehetett bánni, mintha valós lett volna.
- Köszönöm – hatalmas gyermeki mosolyával mászott le a székről, és ölelte meg Harryt, majd nagy puszit nyomott arcára, miután nekem mondott köszönetet. – Ni, játszol velem vacsora után? – kérdezte az ölemben ülve.
- Hát persze – simítottam végig barna haján.
- Samuel, neked nem hoztunk semmit, csupán szavakat – újra Harry ragadta meg a szavakat. – Ezen túl, természetesen, ha te is szeretnéd, és édesanyád is engedélyt ad rá, akkor, a társam lennél.
- Micsoda? Ez komoly? – kérdezte döbbenettel arcán Samuel. – Anya – nézett édesanyjára.
- Ez komoly dolog – ült le Marie. – Harry, ez… Ilyet nem lehet csak úgy felajánlani. És bár nem vagyok jártas, és támogatom a fiam… veszélyes, illetve nem is hivatásos versenyző.
- Mindent megbeszélünk jó? Elintéztem már sok mindent, pár apróság van még vissza, de akkor ott kell lennie Samuelnek is.
- Térjünk vissza rá a vacsora után – bíztatóan mosolygott és a feltálalt ételek felé bökött.
Mindenki sorra szedett magának, míg Harry vidámabb témát hozott fel. Mosollyal az arcomon figyeltem, ahogyan Soph, Harry ingének ujját húzogatta, majd amikor megszerezte a férfi figyelmét megkérte, hogy szedjen neki. Haz, boldogan cselekedett a kicsi kérésnek megfelelően.
Szívem hatalmasat dobbant. Valóságos boldogsággal töltődtem fel, s kusza gondolatokkal. Tudtam, hogyha eljön az idő, akkor Harry nagyszerű apa lesz. Soha nem volt efelől kétségem, de most, Sophieval látva őt, teljes meghatódottságot okozott nekem.
- Menjünk át a nappaliba, a desszertet oda viszem – felelte pár perc után.
- Én készítettem át – informált bennünket büszkén Sophie.
- Igen, valóban nélküle nem készült volna el – kócolta össze Samuel a húga haját.
- Hééé – kiáltott fel Soph, és nyúlt, hogy testvére haját hasonlóan összekócolja.
- Fejezzétek be – szólt rájuk Marie, mire Harry felkapta a kislányt és a nappaliba kezdett el rohanni vele, míg a lány sikítozott. Samuel követte őket, így kettesben maradhattam Marieval. – Eléggé eleven, még így is – érzékenyült el, miközben kivette a hűtőből a csokoládés, narancsos tortát.
- Mi a diagnózis? – kérdeztem bizalmasan.
- Szívbeteg.. – csuklott el hangja. – Az édesapja, Matthew is szívelégtelenségben hunyt el, alig Sophie születését követően – feltörekvő könnyeit letörölte és szomorúan rám mosolygott. – Imádta Samuelt, és tudom, hogy Sophie iránt is úgy érzett volna. A várandóságom ideje alatt már sokkal többet volt mellettem, mint Samuelnél. Érezte, tudta, hogy neki ennyi jutott – hátára simítottam kezem, s hallgattam. Türelmesen vártam, hogy magától folyatassa és megosszon velem annyi információt, amennyit ő megfelelőnek gondolt. – Listán volt. Igazán elől, de sajnos, késő volt már. Az orvosok ameddig tudták életben tartották, de ennyi jutott neki. Soph nem is emlékszik rá. Fotókat látott róla, illetve meséltem is neki, de nem könnyű. Samuel segít, ahogy tud, mindent megtenne a húgért. Nagyon ragaszkodnak egymáshoz – elmosolyodott. – Emlékszem, amikor Samuel bejelentette, hogy versenyző lesz. Sophie kontrázott azzal, hogy ő lesz a társa. Amikor tehetjük, kimegyünk a pályára, ahol a fiam gyakorol, olykor Sophie is beül mellé, és az arca, az a boldogság, amely egy-egy kör után az arcán van, felülmúlhatatlan érzés. Az orvosok mondták, hogy pihenni kell, és ehhez én is ragaszkodom hozzá, de szeretem őt boldognak látni, és fájna, ha el kellene szakítanom ettől a világtól és a lakásba vagy a kórházba zárnám. Időnként egy hetet benn kell töltenie, és azaz idő, szörnyű – nézett rám. – Amikor Harry mondta, hogy Samuel a társa lehet, boldogság töltött el. Mindig is hittem a fiamban, és támogattam, de valahogy mégsem gondoltam abba bele, hogy eléri a céljait. Tudom, hogy hatalmas lehetőség számára Harry, és fogalmam sincs, hogyan is háláljam meg nektek, mindazt, amit a gyermekeim tőletek kapnak. Sophie imád benneteket, ahogyan Samuel is. Köszönöm, nagyon köszönöm nektek, hogy ennyire törődtök velük – minden szó nélkül, magam is könnyes szemmel, öleltem magamhoz. Megszólalni nem tudtam, hiszen fogalmam sem volt, mit is mondhatnék. Tudtam, hogy a sajnálkozás nem megoldás, és, hogy Marie se teljesen tolerálná a dolgot, így inkább csak hallgattam, és szorosan öleltem.
- Milyen Soph állapota? – kérdeztem kissé elhúzódva, és szemeim alját megtöröltem.
- Elől szerepel az országos listán – keserűen felelte. – Az állapota nem romlik, ami jó, de sürgősen új szívre lenne szüksége. Utálom, hogy tehetetlen vagyok.
- Minden rendbe fog jönni. Sophie erős, életvidám kislány – bíztatóan mosolyogtam rá. – Samuel pedig, ha kitartó, nagyszerű versenyző lehet.
- Köszönöm.
- Semmit sem kell köszönnöd – feleltem őszintén, és még egyszer szoros ölelésbe vontam.
Elmosolyodott, megtörölte arcát, és sietve összeszedte magát, tudva, hogy gyermekei perceken belül köreinkben lesznek. Levette a tányérokat, majd villákat is elővett a fiókból.
- Harry tudja már? – pillantott rám, mire összevontam szemöldökeim. – A babáról.
- Honnan? – értetlenül álltam, hiszen a pocakom még nem volt annyira látható.
- Két gyermeket szültem. Amolyan megérzés és megfigyelés is. Nem szokták a nők csak úgy simogatni a hasukat – mondta, mire valóban elgondolkozva rájöttem, hogy többször is végigsimítottam pocakomon.
- Nem, még nem tudja.
- Remek apa lesz belőle – adta kezembe a süteményt, ő pedig a tányérokat és villákat fogta magához, majd kisétált a konyhából, és pedig egy mély lélegzet után követtem.

****

Zuhany után hajamat leengedtem, arcomat vékonyan bekentem, és visszacsoszogtam mamuszomba a hálóba, ahol már Harry várt rám. Leoltottam a lámpát, és az ágyhoz léptem, ahol is lerúgtam magamról a szürke, kis helyes mamuszom. A takarót felhajtotta Harry, így bebújtam a meleg anyag alá, és hozzábújtam.
- Zokni? – vonta fel egyik szemöldökét, miközben az egyik kis bolyhot piszkálta.
- Hideg van – feleltem, és mellkasába temettem arcomat.
- Kapcsoljak fűtést? – cirógatta oldalamat a pólóm alatt, mire megráztam nemlegesen fejemet.
- Inkább hozzád bújok – suttogtam. Teljes testével enyéméhez simult, és a zokni kötött anyagáról a combomra vándorolt keze, amely szabadon tárult fel előtte.
- Miért nem nadrágban vagy?
- Kényelmesebb így, és úgy is lerángatnád rólam – kuncogtam, mire hirtelen a hátamra fordított.
- Milyen előrelátó vagy – önelégülten mosolygott le rám, aztán csókot csent, majd újra arcával eltávolodott kissé. – Tudod – suttogta. – Sophie egy csodálatos lány. Samuel pedig egy kamasz, de jól nevelt srác, akinek szeretném valóra váltani a versenyzéssel való álmait. Mind a ketten a szívembe lopták magukat és bármit megadnék, hogy két hasonlóan kis csodákkal ajándékozzál majd meg a jövőben – simított végig pocakomon, mire az én szemeim könnybe lábadtak. Elmosolyodtam, és lehúztam magamhoz egy kisebb csókra, majd nyakába temettem arcom, és könnyeimnek utat engedtem. 

Ps: Sziasztok! Nem igazán szoktam blogon irogatni nektek, de most megteszem. Köszönöm a megjegyzéseket, amelyek az előző részekhez érkeztek, illetve köszönöm az új rendszeres olvasókat is.
A facebook csoporthoz még mindig lehet csatlakozni.:  https://www.facebook.com/groups/177281909142492/Illetve megnyitotta kapuit a legújabb blogom. Röviden annyit mondanék, hogy maffiás, de nem az a tipikus...stb. Palermoban játszódik a történet. Harry egy hajón él.... Már négy fejezet olvasható a blogon. Örülnék, ha benéznétek, és esetleg ott is véleményt írnátok. :) http://holdigesvisszaharrystylesau.blogspot.hu/A másik történetemben pedig Harryt katonai szerepben "láthatjátok". Itt már 19 rész olsvasható.: http://partofmehs.blogspot.hu/Ez a két történetem kissé drámaibb, a NASCAR-al ellentétben, de remélem, hogy felkelti az érdeklődéseteket. :) Xx

2015. szeptember 15., kedd

46.rész*Helyes, kerekedő pocak



Kora reggel émelygés ébresztett, amiért egyáltalán nem voltam hálás. Észrevétlenül még is gyorsan igyekeztem kimászni Harry karjai közül. Motyogott valamit, de szerencsére nem ébredt fel, csupán másik oldalára fordult, és fedetlen hátára húzta a takaró meleg anyagát.
Magam mögött becsuktam az ajtót, és sietve a wc fölé görnyedtem. Hajamat hátra fogtam, miközben gyomrom tartalmát teljesen kiadtam magamból. Pár perc után lehúztam, és a mosdóhoz mentem, ahol arcomat és fogaimat is alaposan megmostam. Hajamat kontyba fogtam, és visszasétáltam a hálóba, amelyet még mindig Harry mély enyhe horkolásának hangja töltött be.
Visszabújtam a paplan alá, hiszen a levegő leült az esőnek, s kissé szeles időnek köszönhetően. Odabújtam Harry meleg testéhez, mire kissé megugrott az én testem hűvössége miatt. Megfordult, kezét átvetette rajtam és még közelebb vont magához.
- Lassan fel kell ébredned – túrtam göndör hajába.
Felmordult, és arcát mellkasomba fúrta: - Mennyi az idő?
- Nyolc – feleltem, és lejjebb csúsztam, hogy egy szintben legyen arcunk. – Vár a verseny. Valakinek nyernie is kell – mosolyogtam rá, mire gyors csókot adott és hátára fordult.
- Igazad van – vigyorgott. – Készüljünk – mászott ki az ágyból álmosan, ám annál is életvidámabban.
A puha ágyneműk közül figyeltem, ahogyan haját felkötötte. Hasamat megsimogattam, és elmerültem pár gondolat erejéig kis családunkon, ám ahogy jött, olyan gyorsan is ment a kép el, s tért elmémben Melanie és az ő gyermeke.
- Min gondolkozol? – mászott vissza hozzám és végigsimított arcomon.
Apró mosollyal megráztam fejem nemlegesen, és megszólaltam: - Szeretlek.
- Én is, bébi – nyomott csókot ajkaimra, majd a fürdőbe vonult, ahova én magam is követtem.
Figyeltem, ahogyan eltűnt a zuhanykabinba és dúdolva mosakodni kezdett. Nevetve másztam mellé én is, és bújtam habbal fedett testéhez. Fejemet államnál fogva emelte fel, és ajkai bekebelezték enyémét.
- Nem volt elég az este? – kérdeztem elhalt hangon, amikor is nyakamat hintette be forró csókjaival.
- Sohasem elég belőled – billentette előre csípőjét, ezzel tudomásomra adta vágyakozását. 

****

- Bébi, ezt lenyúlom – mutattam fel egy sötét, pöttyös inget, amely teljesen megragadott. – Sohasem láttam még rajtad – fordultam felé.
- Az nem jelenti, hogy felveheted – nevetett, s közelebb vont magához. 
- Ne legyél irigy – kuncogtam kislányosan.
- Akkor tessék előre meghálálni – hajolt közelebb.
- Elég legyen – löktem el. – A testemnek regenerálódnia is kell ám – nevetve húztam át fejemen az inget, amely utolsó pár gombja be volt már gombolva. – Ha nem hordod, minek van begombolva az utolsó pár gomb?
- Talán egyszer volt rajtam – rántott vállat.
- Akkor nekem is így kellene hordanom, nem gondolod? – fordultam a tükör felé, és megnéztem magam. Fekete melltartóm tökéletesen megmutatta magát. Soha nem lépnék ki így az utcára, de még a hotel folyosójára sem, ám Harry agyát húzni fenséges érzés volt.
Mormogott valamit, de nem értettem. Mögém állt, kezeit előre vezette és erélyesen, még is gyengéden megmarkolta melleimet.
- Az enyémek, amelyeket senki más nem láthat – csókolt nyakamba. – Gombolt össze azt a felsőt – csapott fenekemre és visszament öltözni.
Mosollyal az arcomon gomboltam össze a többi gombot, majd mentem az ágyhoz és csizmámba bújtattam lábam. Újra a tükör előtt álltam, és kabátomnak gombjaival ügyeskedtem, miközben végigmértem magam. Az eső esett odakinn, így remek választás volt a szett, amit viseltem.
- Kész vagyok – mentem ki a nappaliba, ahol is Harry várt rám.
- Remek, akkor menjünk, had nyerjem meg a futamot – kacsintott rám, ami után kézen is fogott és kivezetett a szobánkból, s ki az egész építményből. 

****

A garázsban ülve, hatalmas mosoly jelent meg arcomon, amikor megpillantottam Sophiet, édesanyjával és egy fiatal, tinédzser fiúval. Felálltam, és elindultam eléjük, ám a kislány, amint meglátott felém rohant, és szinte nyakamba vetette magát.
- Ni – köszöntött, és arcomra nyomott egy cuppanós puszit.
- Szia, kislány – mosolyogtam rá boldogan. – Sziasztok – köszöntem a két másik személynek.
- Szia, Nina – Marie köszönt két puszival. – Ő a fiam, Samuel.
- Örülök, hogy találkozunk – adtam két puszit neki is. – Nina vagyok.
- Köszönjük, hogy itt lehetünk, ez nagy élmény a gyerekeknek – hálálkodott Marie.
- Én örülök, hogy találkoztunk újra, de Harry érdeme, hogy itt lehettek. Gyertek, nézzük is meg – mondtam, és elindultam az öltöző felé karjaimban az aprócska kislánnyal. – Nézd, kik vannak itt, Haz – ahogy beléptem, felhívtam Harry figyelmét vendégeinkre.
- Megérkezett a hercegnőm? – széles mosoly terült szét arcán, s meg is szüntette a távolságot közöttünk. Átvette Sophiet, és hatalmas puszit nyomott fehér, ám kissé piros arcára. – Sziasztok – nyomott egy puszit Marie arcára is, majd a srác felé fordult. – Ki ő hercegnőm? – suttogott, de természetesen csak a hatás kedvéért.
- Samuel, a hős herceg – kacagott a kicsi, mire mi is elnevettük magunkat.
- Harry Styles vagyok, te bizonyára Soph hercegnő bátyja vagy – fogott kezet vele Harry. – Örülök, hogy megismerhetlek. Te lennél a jövő?
- Hát nagyon szeretné, de még messze van a céltól – Marie informált minket.
- A kedvence vagy – motyogta Sophie, Harry fülébe.
- Valóban? – kérdezett vissza, mire lelkesen bólogatott a kislány. – Akkor itt az ideje, hogy autóba üljön. – Mit gondolsz, kibírsz mellettem egy futamot? – nézett a fiúra.
- Ez lehetséges egyáltalán? – döbbent meg Samuel.
- Ebben a garázsban minden lehetséges – veregette vállba Harry. - Öltözz át, ott van minden, ha kell segítség szólj, de kétlem, hogy egy profi jelölt segítségre szorulna – ezzel vezetett is ki bennünket előre Harry, hogy a fiú kényelmesen átöltözhessen.
Leültünk, és onnan figyeltük, ahogyan Harry és Samuel kihajtottak a garázsból. David is jelen volt, de bármennyire is volt az egész helyzet szabálytalan, semmi sem szólt, amelyből arra következtettem, hogy Haz megbeszélte vele a dolgot. Emiatt sokkal jobban örültem az egésznek, mintsem egy kellemetlen civakodásnak.
Sophie az ölemben ült, ahonnan is tökéletes rálátása volt a képernyőre, amelyen a versenyt néztük. A tervezett szerint kiültünk volna a lelátóra, de az eső nem éppen volt a legkönyörületesebb velünk. A kicsi lelkesen csapta össze kezeit, és néha kiabált is, mintha hallanák a fiúk a lelkesedését.
- Kérsz? – nyomta orrom alá a rózsaszín színben pompázó tömény cukorból készült édességet.
- Egy picit – mosolyogtam rá, és kicsit csíptem a vattacukorfelhőből. – Hm, nagyon finom – állapítottam meg. Valóban ízlett az édesség, bár éreztem, hogy hamarosan viszont fogom látni. Nem éppen esett a legjobban, még így reggeli elfogyasztása után sem. – Mindjárt jövök – mosolyogtam a kicsire, aki átmászott édesanyja ölébe.
Sietve álltam fel és az öltözőben lévő mosdóba siettem. Kabátomtól megszabadultam, és arcomat megmostam, ám az sem segített. Pár korty vizet ittam rá, de csak rosszabb lett a helyzet. Újra, aznap már másodszorra hajoltam a wc fölé.
- Hé, kislány – hallottam meg egy anyáskodó hangot. Hátamat simogatta, és türelmesen várta, amíg összeszedtem magam. Pár perc után felálltam, lehúztam a wc-t és a mosdóhoz léptem. Újra megmostam arcomat, majd magamhoz vettem az női gondolatokkal bekészített fogkrémemet és fogkefémet. Alaposan megmostam fogaimat, elpakoltam és egy rágót vettem számba.
- Tudja? – kérdezte Ellie.
- Nem, még nem – sóhajtottam, s szembefordultam vele.
- Mikor szeretnéd? Ahogy látom nem csak reggel vagy rosszul – simított végig felkaromon. – Nem szeretnék beleszólni, de te is tudod, hogy azon felül, hogy joga van tudni, de neked is szükséged van arra, hogy melletted legyen.
- Tudom, de nehéz, nem tehetem ezt vele – ráztam nemlegesen fejem. – Nem engedhetem meg magamnak, hogy választás elé kényszerítsem.
- Miről beszélsz? – értetlenül meredt rám.
- Melanie. Terhes Harrytől.
- Ez őrültség – nevetett. – Neked kellene tudnod a legjobba, hogy bárkinek minden gondolkodás nélkül szétteszi a lábát. Őszintén megmondom, nem csak azért, mert imádlak, és szeretnélek benneteket boldognak látni, de kétlem, hogy a babának köze van Harryhez.
- Állítja, hogy Haz az édesapa – sóhajtok.
- Tegyük félre ezt. Ugyan úgy joga van az apja mellett felnőnie a picinek, ahogyan te azt gondolod, hogy Mel, gyermeke is megérdemli. Kétségem sincs afelől, hogy Harry téged választ, bár igazából ehhez baba sem kell, mert tudom, hogy őszintén téged szeret.
- Fogalmam sincs.
- Mit gondolsz, meddig tudsz elrejteni egy helyes, kerekedő pocakot? – tette fel a költői kérdést, melyen én magam is mélyen elmerengtem. 

2015. szeptember 11., péntek

45.rész*Hercegnők

A hatalmas terem tele volt emberekkel, szülőkkel és természetesen gyermekekkel, akik csinosan fel voltak öltözve, az estélynek megfelelően. Aranyosan mosolyogtak a zenére pedig vidáman táncoltak. Szívemet melengette a látvány.
- Nagyon édesek – nyújtott át egy pohár narancslevet Harry, míg ő sima vizet fogyasztott. Mosolyogva köszöntem meg az italt, és visszavezettem tekintetem az emberekre. Kezét derekamra vezette és egy asztal felé kezdett el irányítani. – Gondolom, senkit sem kell bemutatnom – mondta és arcon csókolt, ahogyan kihúzta a széket nekem.
Ellie mellé kerültem, és meglepettség volt arcomon, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy ők is jelen lesznek. Ed személye pedig egyértelműen érthetetlen volt számomra, azt leszámítva, hogy Harry legjobb barátja volt.
- Csodás vagy – bókolt az asztal túloldaláról a férfi, akinek mosolyogva hálálkodtam. – Nem is mondtad, hogy jöttök ti is – utaltam az összes jelenlévőre az asztalunknál.
- Sajnálom – kortyolt bele fehérborába.
- Kedves Vendégeink, köszönjük, hogy a ma estét a mi jótékonysági eseményünknek szentelik, amelynek főbb támogatója Harry Styles, a híres autóversenyző. A gyerekeket rengeteg program várja a vacsorát követően – a férfi a pódiumon lelkesen beszélt, hatalmas mosollyal arcán. – Szeretném megköszönni az alapítvány nevében, Mr.Styles és barátai jelenlétét is. Nos, kezdődjék a vacsora – csapta össze lelkesen tenyereit a házigazda és lesétált a pódiumról.
- Farkaséhes vagyok – szólt közbe Harry nevetve és beleivott borába. – Te nem iszol? – kérdezte, mire hirtelen megfeszültem, majd egy bíztató mosolyra húztam számat.
- Fáj a fejem kissé, és a gyógyszerek miatt sem szeretnék – feleltem őszintén amennyire csak tőlem telt.
- Szólj, ha rosszul érzed magad, és megyünk is vissza a hotelbe – suttogta és kis csókot csent tőlem, majd kézfejem megsimogatta és visszafordult az asztalhoz. – Jó étvágyat – mondta, és a már felszolgált ételt kezdte el vizslatni.
Hasonlóan kezdtem el cselekedni én magam is. Villámat kezembe vettem, ám egy kis hang megragadta figyelmem. Letettem az evőeszközt és a hang irányába fordultam.
- Harry – a kislány, barátom zakóját rángatta, ezzel magára vonva a férfi és az egész asztal figyelmét.
- Sophie, nem szabad – szaladt oda egy nagyjából velem egyidős lány. – Elnézést kérek – sajnálkozva pillantott ránk.
- Semmi baj nem történt – kedvesen felelte Harry és leguggolt a kislányhoz. – Sophie, igaz? – kérdezte, mire a kicsi bólintott.
- Kaphatnék egy aláírást_ – motyogta zavartam a csodálatos halvány rózsaszín ruhájában, amelynek még enyhe csillogása is volt.
- Hát persze – felelte Harry, és elvette a felé nyújtott autós kártyát, amelyen az ő képe szerepelt. Felém fordult, majd tovább az asztalhoz és dedikálta a kártyát. – Tessék – nyújtotta át.
- Készíthet anyukám egy közös képet? – szemei ragyogtak. Annyira csodálatosan gyermeki volt, hogy a meghatódottságom egyáltalán nem a hormonjaim játékának volt köszönhető.
- Hát, kölcsön vehetem a tiarádat, hogy én is hercegnő lehessek egy kis ideig? – pillantott Harry az ezüstözött, rózsaszín kiegészítőre.
- Te fiú vagy, nem lehetsz hercegnő – rázta fejét a kislány, így barna, hosszú hullámokba formált tincsei himbálózni kezdtek.
- És egy fénykép erejéig? – nézett Sophiera nagy zöld szemeivel.
- Na jó, legyen – kacagott fel, s leemelte fejéről tiaráját, majd barátom göndör tincsei közé illesztette.
- Jól nézek ki? – kérdezte Harry.
- Igen – tette kis tenyerét Soph, szája elé, ahogyan nevetett.
- Akkor készüljön az a kép – húzta maga elé a lányt, és őszinte mosolyát villantotta meg.
Elkészült a fénykép, az édesanya szabadkozott, míg a kislányra visszahelyezte a koronát Harry. Nagy puszit nyomott arcára, majd ígért neki egy táncot és útjára is engedte a vendégeket. Visszaült, rám mosolygott, és újra kezeibe vette az evőeszközeit, míg barátai kedves szavakkal illeték cselekedete miatt.
- Csodás voltál – hajoltam közelebb, és a szavakat suttogtam, arcára pedig csókot helyeztem.
Féloldalasan rám mosolygott, visszahúzott magához és ajkait egy pillanatra az enyémére illesztette. Az este további része fantasztikusan telt. Harry minden gyermekkel kedvesen pózolt, dedikálást osztogatott illetve beszédet is mondott a gyermekek betegségével kapcsolatban, és annak támogatásának fontosságáról.
A táncot, amelyet Sophienak ígért, meg is adta. Övék volt az első tánc. A kislány végig barátomhoz simult, és mosoly játszott arcán.
A következő tánc az enyém volt. Ekkor már mindenki párt ragadott és a tánctér megtelt a vidám, táncoló embertömeggel. Jókedv és kacagás volt gyerekekkel körülvéve. Imádtam ott lenni, imádtam minden percét az estének. Ám belegondolva, hogy talán megszámlált ideje van csupán pár gyermeknek, elszomorított.
Szomorú arccal ültem az autóban és vártam, hogy visszatérjünk a hotel falai közé.
- Mi a baj, édesem? – fogta meg a kezem Harry, és közelebb húzódott.
- Belegondoltam, hogy miken is mehetnek keresztül a gyerekek – feleltem, és vállának döntöttem fejem.
- Gondolj arra, hogy a ma este szerzett adomány, amelyet adtunk, amelyért összefogtunk többen is, jó kezekbe kerül. És a gyógyítást segíti elő.
- Igen tudom, de akkor is rossz belegondolni – sóhajtottam fel, és kezem hasamra csúsztattam. – Tényleg csodálatos voltál Sophieval.
- Nagyon kedves kislány – cirógatta oldalam. – Vasárnapra meghívtam őt és a családját a versenyre.
- Ez remek hír – felültem és rá mosolyogtam. – Alig várom, hogy újra találkozhassam vele – őszintén lelkesedtem.

****

Ahogyan beértünk a szobába már meg is szabadultam magas sarkú cipőmtől. Lábaim már sajogtak, mint, minden ilyen esemény után, de véleményem szerint egy csodás cipő elengedhetetlen, eltekintve kényelmességétől.
- Jól vagy? – érdeklődött Harry, amikor is megszabadultam ruhámtól a hálónkban, és hajamat kócos kontyba fogtam.
- Ne aggodalmaskodj, rendben? – álltam közel hozzá, és számmal csücsörítettem, hogy csók legyen jutalmam.
- Lopkodunk? – nevetett, és megcsókolt.
- Adod te magadtól is – csaptam fenekére, és elvonultam kislányos kuncogásommal a fürdőbe. Arcomról elkezdtem lemosni a sminket, alaposan letisztítottam, ám amikor a törülközőért megéreztem fenekemnek simulni a férfi ágyékát. Elmosolyodtam, megtöröltem arcomat, és a tükörnek segítségével megkerestem tekintetét. Már csak alsónadrágja takarta, ami rám nem éppen a legjobb hatással volt.
- Mi a gond, szépségem? – csókolt nyakamba, míg pirult arcomat szem elől nem tévesztette.
- Semmi – suttogtam és lehunytam pilláim, amikor is ajkainak puha érintése rabul ejtett.
- Látom – fordított meg hirtelen karjai között. Arcán mocskos mosolya volt jelen, mellyen elnevettem magam, majd ajkaimat övéi ellen nyomtam, s kislisszoltam karjai fogsága közül. – Hova szöksz? – kiáltott utánam, majd egyszer csak testének súlyát éreztem meg magamon. Együttesen landoltunk az ágyon, nevetve.
- Összenyomsz – paskoltam meg formás fenekét.
- Nagyon oda vagy a hátsómért – rendezgette el lábaimat, és ágyékát enyém ellen taszította.
- Ellenállhatatlan, szexi – kacsintottam rá, és újra kislányos kacagásban törtem ki.
- Hát te teljesen oda vagy, bébi – rázta lemondóan, hatalmas mosollyal az arcán, fejét. – Használjuk ki az alkalmat, hogy ennyire kitárulkozó vagy – csapott le egyből ajkaimra, míg kezei testemet kezdték el bebarangolni. 

2015. szeptember 6., vasárnap

44.rész*Valentino

Harrynek simulva igyekeztem be a hotel falainak biztonságába, míg körülöttünk biztonságiak voltak, akik a pióca újságírók elől igyekeztek oltalmazni bennünket. Ellie is mögöttünk lépkedett, majd hirtelen meglepve vettem tudomásul, amikor is Harry gyors csókot nyomott ajkaimra, közölte, hogy egy kis elintézni valója van Daviddel, és már érkezik is.
Liftben feszültség volt kézzel fogható El és közöttem. Éreztem, hogy rájött a kis titkomra, amelyet még én magam sem tudtam megszokni.
Megérkezve a megfelelő emeletre, elhagytuk a felvonót, ám El nem az ellentétes irányba indult, hanem szorgosan engem követett, amely egyértelműen adott következtetést arra, hogy számonkérésnek nézek elébe.
Besiettem a szobába, a vitaminokat kibontottam, a dobozokat a szemétbe hajítottam, majd táskám mélyébe süllyesztettem őket.
- Mikor mondod el neki? – vont kérdőre az ajtófélfának támaszkodva.
- Nem tudom – feleltem. – Fogalmam sincs, még én sem szoktam meg a gondolatot, hogy egy élet fejlődi bennem, rendben?
- Nina, te is tudod, hogy nem titkolhatod a végtelenségig – sóhajtott fel és leült mellém az ágyra. – Szerinted még is hogy titkolhatsz el egy gömbölyödő pocakot? – tette fel a kérdést. – Vagyis, ugye nem akarod… - nem engedtem, hogy befejezze a kérdését.
- Eszembe sem jutott. Ő a mi részünk, a mi gyermekünk, nem fogok semmilyen módon megszabadulni tőle – ellenkeztem kapkodva.
- Ez nagyszerű döntést, akkor már csak a megfelelő alkalmat kell megragadni, és elmondani neki. Biztos vagyok abban, hogy elalél a hírtől – mosolygott rám kedvesen.
- Kérlek, ne szólj neki semmit – komolyan néztem rá.
- Természetesen, hiszen ezt neked kell megosztanod vele – mosolya még jobban kiszélesedett. – Alig várom, hogy láthassam a kicsit. Istenem, annyira hihetetlen.
- El, nyugi – nevettem. – Inkább segíts kiválasztani a ruhát az estére.
- Szerinted engedni fogja, hogy vele tarts? – szaladt ráncba homloka. – Pihenésre van szükséged, és ő is erre fog hivatkozni.
- Ott kell lennie, és támogatni szeretném, ez fontos neki, tudom.
- Mindig is a szívén viselte a jótékonykodást – bólintott Ellie. – Akkor válasszunk valami csinos ruhát – állt fel, és húzott magával.

****

Gyors zuhanyt vettem, majd Ellie gondoskodott róla, hogy minden vitamint bevegyek. Hajamat megszárítottam, majd nagy loknikat varázsoltam belé. Arcomat kisminkeltem, és amikor elkészültem újra visszatértem a hálóba.
- Ez megfelelő lesz – mutatott fel egy Valentino ruhát, amely nem az én ruhatáramból volt, azonnal megállapítottam.
- Honnan van?
- Ragozhatnám a dolgot, de egyértelmű, hogy a szerelmed választotta neked, és küldette fel – mosolygott rám. – Természetesen mellékelt egy szóbeli üzenetet. – Hogyha nem érzed jól magad, akkor a hotelben is tölthetitek az estét.
- Remekül érzem magam, de ez a ruha méreg drága, El. És egyáltalán honnan tudta, hogy szemet vetettem rá? – méregettem még mindig a csodás darabot.
- Figyelmes férfi, becsüld meg, mert nem mindennapi az ilyen – vont vállat egyszerűen.
- Nem, emlékszem, hogy a telefonomon nézegettem, amikor náluk voltunk. Kutatott a telefonomban? – teszem csípőre kezeim.
- Nina, tombolnak a hormonjaid már most – nevetett. – Inkább gyere, vedd fel és ne ellenkezz – lépett elém, és tartotta a ruhát, hogy belelépjek. – Fordulj – mondta, majd amint megtettem felhúzta a cipzárt. – Csodásan festesz – mosolyogva mért végig.
- Köszönöm – álltam a tükörrel szembe, azt követően pedig oldalasan. Hasamra simítottam kezem, amely kissé már valóban nagyobbnak tűnt számomra, bár nem kételkedem abban sem, hogy csak én szerettem volna már látni a gömbölyű formát.
- Már most ragyogsz a boldogságtól – mosolygott rám kedvesen El.
- Mi van, ha elbukok? – tettem fel a kérdést, még mindig alig látható pocakomat simogatva. – Ha nem leszek jó anya, hogyha valami megint megakadályoz valamit, és boldogságunk csak töredéke lesz?
- Ne gondolj butaságokat – lépett mellém. – A pici, aki benned cseperedik tökéletes családban fog felnőni. Harry imádja a gyerekeket, és tudom, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy csodás gyermekkori éveket szerezzen neki, és persze téged sem fog hanyagolni. Ahogyan tudomására jut, hogy a gyermekét hordod a szíved alatt, a tenyerén fog hordozni – simította kezét hátamra. – Te pedig egy cseppet se kételkedj magadban. Bár nincs gyermekem, de tudom, hogy te tökéletes anya leszel. Persze, mindenki hibázik, ez is benne van a dologban, de ott lesztek egymásnak. Támogatjátok a másikat, miközben a mindennapjaitokat a pici édes mosolya fogja megédesíteni.
- Köszönöm, mindent köszönök – öleltem meg szorosan.
- Hé, ne sírj itt nekem – nevetett. – Elkenődik a sminked – törölte le szemem alatt kósza könnycseppjeimet.
- Bébi – kiáltotta el magát Harry, ahogyan visszatért.
- Háló – feleltem a fel nem tett kérdésére.
Lépteit közeledni hallottam, így El leült az ágyra, és úgy várta, hogy fekete szandálomba bújtassam lábfejem.
- Szisztok – mosolygott Harry, majd Ellie arcára puszit nyomott, s engem is megajándékozott vele. – Ki ez a csodaszép nő? – húzott magához.
- Merre voltál egész délután? – kíváncsiskodtam, és zakója alá csúsztattam kezem. Már készen volt ő is, s a tények mutatták, hogy másik szobában készült el. Igazán fess volt. Fekete szűk nadrágot, alig begombolt fehér inget és fekete zakót viselt, barna Chelsea csizmával.
- Gondoltam hagylak egy kicsit Ellievel, hogy egy kis csajos nap is legyen – felelte. – Daviddel beszéltem, aztán az ő szobájában el is készültem és most itt vagyok – csókolt halántékon. - Köszönöm, hogy vele voltál – mosolygott Elre, aki felállt.
- Semmiség – kedvesen felelte, és mind a kettőnket megölelt. – Most viszont megyek. Érezzétek jól magatokat. És Harry, vigyázz rá – mondta utoljára és el is hagyta a lakosztályunk területét.

****

Derekamon pihent Harry keze, amikor is kifelé sétáltunk a hatalmas építmény elé, s szálltunk be egy lesötétített autóba. Amint mind a ketten elhelyezkedünk, a sofőr már indult is. Ujjaink egybefonva pihentek Harry combján, miközben néha kisebb csókokat csent.
- Hogy érzed magad? – cirógatta meg kézfejem.
- Jól – mosolyogtam rá. – Remélem, tudod, hogy semmi szükség nem volt erre a ruhára.
- Kérlek, ne ellenkezz, csodásan áll rajtad. Hozzád illik, és tökéletes a ma estéhez – simított végig combomon. – Egy köszönetnyilvánítás is elég lesz – lopott egy kisebb csókot.
- Eljön annak is az ideje – bújtam oldalához kuncogva.
- El, bizony – helyeselt. – Viszont megérkeztünk, úgyhogy várat magára a dolog – nyomott csókot fejem búbjára, és kiszállt, majd kezét nyújtotta, amikor is követtem.
Mosollyal az arcomon szálltam ki, és csatlakoztam Harryhez. Kézen fogva sétáltunk végig a kamerák kereszttűzében, azonban nem álltunk meg sehol, még csak egy fénykép erejéig sem. Azonnal a bejárathoz húzott. 
Szablon wykonała Sasame Ka z Zatracone Dusze
CREDITS
Model1 Model2 Texture1 Texture2 Texture3