2015. december 19., szombat

64.rész*Igazság

A kora reggeli órákban ébredtünk egy hosszú éjszaka után. Nathaniel sokat sírt, így Harry közénk fektette. A pocakját simogattam, akkor kissé megnyugodott, de nem sokat aludt, így én sem. Ahogy észrevettem Harry is többet volt ébren, amely érthető is.
- Tudom, hogy megkértelek, de nem muszáj velem jönnöd – motyogja a nyakamba, miközben a fiúnkat pelenkázom át.
- Megígértem – motyogom, és már az apró rugdalózót adom rá a fiúnkra. Elnyomok egy ásítást, majd Harry magához veszi a kicsit.
- Látom, hogy fáradt vagy, bébi.
Mondta, amikor elhagytam a gyerekszobát, az a miénkbe indultam, hogy elkészüljek.
- Nem panaszkodom – a szekrényünk előtt álldogálva pillantottam már rá.
Ő az ágyon terült el a fiúnkkal, aki a hatalmas szemeivel figyelte a környezetet. Amint kiválasztottam a megfelelő szettet, lehajoltam, az arcára nyomtam egy kis csókot, majd a fürdőbe vonultam, hogy mielőbb összeszedhessem magam.
Gyors zuhanyt, és sminkelést követően, a hajamat kivasaltam, s a fejem tetején egy lófarokban összefogtam. Felvettem a kikészített ruháimat, és már abban tértem vissza a hálóba. Nevetve léptem a hatalmas ágyunkhoz, amelyen Harry próbált játszani a fiúnkkal. Leültem, és a nevető kis pofiján végigsimítottam fiamnak.
- Harry, még picike – mondtam, amint a lekonyult ajkait pillantottam meg.
- Még semmit nem lehet vele csinálni – nyögött fel szinte fájdalmasan. – Olyan pici. Attól félek, hogyha felemelem, eltöröm.
- Ne beszélj butaságokat.
- Csak alszik és eszik. Milyen jó dolga van.
- Azért te sem panaszkodhatsz!
- Oké, igazad van – nyomott egy gyors csókot a számra. – Indulhatunk? Mielőbb szeretnék ezen a mai napon túl lenni.
- Persze – álltam fel, és magamhoz vettem Nathanielt is. – Hoznád a táskámat és a kabátomat?
Bólintott, és elvette az ágyról az említetteket. Lementünk a nappaliba, ahol Gem és Liam tervezték éppen az új házuknak a belsejét. Gemma örömmel vette el tőlem a kicsit, miközben Harry a lelkére kötötte, hogy miként is vigyázzon rá, illetve, hogy nem maradunk sokáig távol.
Ahogyan beültünk az autóba, Harry már indított is, s kihatott a garázsból. Csend uralkodott közöttünk, amíg egy piros lámpánál fel nem sóhajtott keservesen.
- Minden rendben lesz – tettem kezemet a combjára, s kissé megszorítottam.
- Hogy lehetsz ennyire biztos benne? – pillantott rám, de vissza is nézett, mert a lámpa zöldre váltott.
- Mert ha bebizonyosodik, hogy te vagy az édesapja a kislánynak, akkor mi fogjuk nevelni. Lesz egy testvére, aki védeni fogja, és két szerető szülője, akik el fogják kényeztetni.
- Túlságosan is jó vagy hozzám.
- Ma komolyan megfogadtad, hogy marhaságokat fogsz beszélni?
- Nem, de őszintén melyik nő nevelné fel más gyerekét, főleg úgy, hogy a kapcsolatuk hullámvölgyében történhetett az eset.
- Olyan, aki szeret – mutattam rá a nyilvánvalóra. – Az a kislány nem ártott nekem, Harry. Nem tehet arról, hogy az anyja drogfüggő, az apja pedig mással van. Neki is esélyt kell adni arra, hogy boldog családban nőhessen fel. És, ha nem a saját szülei tudják ezt megadni neki, még mindig jobb, mintha olyan körülmények között élne, ami nem normális. Szerencsés, ha valóban te vagy az édesapja, mert akkor velünk lehet. Az igazi apja mellett.
- Szeretlek – szorította meg kissé a lábamat, és behajtott a kórház parkolójába.
Odahajoltam, amint leparkolt, és egy rövid csókkal illettem, ami után ki is szálltunk a járműből. Kezemet megfogta, ahogyan az épület bejárata felé tartottunk. Harry magabiztosan ment, egyenesen fel a gyerekosztálya, ahol is Anne és Melanie állt velünk szemben.
- Végre, hogy megérkeztetek – nézett az órájára drága anyósom.
- Hol van a kislány? – tért a lényegre Harry.
Egy cseppnyi kétségem sem volt afelől, hogy nem érdekelte ez a két nő, hiába is az egyik, a saját anyja volt.
- Egy orvos vizsgálja már. Elvileg a fiad nála született – mormolta Mel.
Harry se szó, se beszéd indult meg a vizsgáló felé, ahova engem is magával húzott.
- Ide nem ronthatnak be csak így – nézett fel az orvos. – Mr.Styles – ismert fel bennünket. – Kérem, várjanak odakinn.
- Mi a baja a kislánynak?
Harry teljesen figyelmen kívül hagyta az orvos utasítását. A kislányt figyelte, aki hangosan sírt az asztalon, míg az orvos és egy ápolónő fölötte álltak.
- Elvonási tünetei vannak – közölte komor, kissé még is fájdalmas arccal az orvos. – Az édesanyja élt a szerekkel a terhesség alatt is.
- Megfojtom – sziszegte mellőlem Harry.
- Az apasági tesztet már elvégezték, de még magától is kell minta, kérem, üljön le.
Meglepett, hogy Harry minden szó nélkül teljesítette az orvos utasítását. A nővér hozzá lépett, ám én nem maradtam mellette, hanem a kislány mellé léptem.
Apró kezeivel és lábaival kapálózott, míg teljes tüdőkapacitásával keservesen sírt. Fájt így látni. Nem érdekelt, hogy Harry vére-e vagy sem. Felemeltem, és megöleltem apró testét, majd a hátára terítettem a kis rózsaszín pokrócot. Próbáltam megnyugtatni, bár pontosan tudtam, hogy nem lesz olyan könnyű dolgom, mint Nathanielel.
Sírása lassan alábbhagyott. Elcsendesedett, és kissé szuszogni kezdett, ahogyan elaludt. Simogattam, dédelgettem szeretetteljesen, majd felnéztem Harryre, aki csodálattal figyelt bennünket.
- Csodás vagy – állt fel, és mellém lépett.
Lepillantott a kislányra, aki édesdeden aludta az igazak álmát. Megcirógatta a pufók arcát, majd derekamra fonta az egyik kezét, és az arcomra csókot nyomott.
- Egy negyed óra és meg lesznek az eredmények – közölte az orvos. – Szeretnének itt maradni?
- Igen – fel sem nézve vágta rá Harry.
- Rendben – felelte. – Szólok a kinn várakozóknak is.
- Nem. Nem akarom, hogy ők is idebenn legyenek addig – ekkor már felnézett Harry, és a tekintete nem tűrt ellentmondást.
- De hát a kislány édesanyja…
- Nem érdekel – morogta mellőlem és a kanapéhoz vezetett.
Az orvos és a nővér elhagyta a szobát, mi pedig a kanapán figyeltük a kis angyalkát, aki kissé eltátott ajkakkal szundikált. Figyeltem nyugodt arcát, s amely teljesen magával ragadott. Állvonalán simítottam elsőnek végig, majd az orrán, s a szemöldökén.
- Miért tanulmányozod ennyire? – halkan tette fel a kérdést Harry.
- Nézd, mennyire szép – nem néztem fel Harryre, hanem továbbra is a kislány arcát figyeltem. – Hasonlít rád.
- Őrültségeket beszélsz – sóhajtott fel.
- Annyira bájos.
- Beleszerettél ennyi idő alatt?
- Szeretnivaló kislány, Harry – néztem rá ezúttal. – És le sem tagadhatod. Sok mindent örökölt tőled.
- Butaságokat beszélsz – cirógatta meg a derekamat.
- Majd meglátjuk – fordultam vissza az alvó gyermekhez, a beszélgetést pedig lezártam.

*

- Megérkeztek az eredmények – jött be az orvos, mögötte pedig Anne és Melanie lépkedett.
- Engedd el az unokámat – nézett rám gorombán Anne.
- Fogd vissza magad – sziszegte a fogai között Harry.
- Kérem, ezt ne itt a kórház falain belül – szólt rájuk az orvos. – Nos, az eredmény – kezébe vette a papírt, és a sorokat kezdte el a szemeivel követni. – A kislány édesapja, Mr.Styles.
- Megmondtam – ennyit mormogott Anne. – Kérem ide az unokámat.
- Ne is reméld, hogy újra a kezedbe foghatod! – szólt rá Harry. – Egyikőtök sem fogja látni. A kislánynak elvonási tünetei vannak miattad – bökött Melaniera.
- Nem veheted el a lányomat! – Melanie hangja keserves volt.
Átéreztem a helyzetét. Tudtam, hogy mennyire kétségbe tudnék esni én is, ha valaki azt mondaná nekem egyszer, hogy elveszi a fiamat, és többé nem láthatom.
- Miattad vannak elvonási tünetei. Azt hiszem, hogy amit tehetsz, hogy csendben meghúzod magad, és kerülöd a lányomat!
- Eddig el sem akartad ismerni, most meg már követelőzöl? – horkant fel a lány.
- Meg fogom védeni tőletek!
- Kérem, ezt ne itt, és ne a gyerek jelenlétébe intézzék el – szólt köbe ismételten az orvos. – Jelenleg benntartom a kislányt pár nap megfigyelésen. Viszont egy nevet szeretnék, hogy anyakönyveztetni tudjuk.
- Micsoda? Nincs még neve se? – szinte felkiáltott Harry.
Melanie lepillantott, mert a föld sokkal érdekesebbé vált a számára.
- Ezt nem hiszem el.
- Kérlek, elég legyen – ezúttal én kértem Harryt.
- Mivel maga veszélyeztette a gyermeke életét, így szeretném, ha most távoznának, és Mr.Stylesal válthatnék pár szót – nézett Melaniera az orvos.
- Az anyja vagyok!
- Én pedig a nagyanyja – Anne is felszólalt ismételten.
- Kifelé – nézett haragosan rájuk Harry.
- Kérem, távozzanak – nézett rájuk az orvos.
- Ezt még nagyon meg fogjátok bánni! – mondta Anne, aztán hátat fordított, Melanie pedig követte.
Az orvos megvárta, amíg az ajtó bezárul, és csak akkor kezdett el beszélni. Mivel a pici felébredt a kiabálásoknak köszönhetően, így én nyugtatni próbáltam újfent, míg Harry társalgást fojtatott a dokival.

8 megjegyzés:

  1. Nagyon imádoom :3 reméltem, hogy Harry lesz az apja a kicsinek :) azon viszint megkepődtem, hogy nincs még neve a kislánynak :O várom a folytatást :* imádlaak :3 <3

    VálaszTörlés
  2. Folytasd lécci!!! Tudtam hogy Harry az apja! Bár azon meglepődtem hogy Nina ilyen könnyen fogadta ezt. De M1 én így is imádtam!!

    VálaszTörlés
  3. Hogy te mennyi meglepetést tartogatsz :) Nem gondoltam volna hogy valójában Harry lesz a pici apja, de így legalább jó helyre kerül el azoktól a kígyóktól :)
    Várom a következőt :)
    Puszi Kolett

    VálaszTörlés
  4. Jajj annyira jo resz lett megint! Tudtam hogy Harry gyereke! Elejetol fogva tudtam es remelem valami szep neve lesz!!
    Gyorsan hozd a kovit!
    Xx,Blanka❤❤

    VálaszTörlés
  5. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  6. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  7. huh hàt ez valami nagyon jó! 2 nap kellett hogy végig olvassam az egész blogot idáig! magával ragadott. tudtam, Harry az apja :D remélem nem hagyják, hogy Anne meg Marline nevelje a kicsit. megérdemli hogy rendes családja legyen.

    VálaszTörlés
  8. Szia ;)
    A blogomon meglepi ;)
    http://ismeretlenvilagsztar1d.blogspot.hu/2015/12/koszonom-dijat-eva-hunet-nek-kis-dolgok.html

    VálaszTörlés

Szablon wykonała Sasame Ka z Zatracone Dusze
CREDITS
Model1 Model2 Texture1 Texture2 Texture3