54.rész*Heves szívdobbanás

Megérkezve a házhoz, Harryvel kiszálltunk. Lea mondta, hogy el kell ugornia, bevásárolni, de érezzük magunkat otthon. Haz kivette táskáit a csomagtartóból, és követett a házba, amelyet addigra kinyitottam. Megszabadultam csizmámtól, majd megvártam, amíg Harry is így cselekedett.

- Gyere, az emeleten van a hálónk – informáltam.

- Akkor menjünk.

Simított végig oldalamon, és megvárta, amíg elindultam az emelet felé, aztán követett ő is.

Szótlanul, túlzottan is nagy csendben haladtunk felfelé, egészen a hálóig, amelyet birtokoltam immáron második napja. Kitártam az ajtót, és előtte léptem be. Leültem az ágyra, és figyeltem, ahogyan az én táskám mellé helyezi sajátjait.

- Mihez lenne kedved? – érdeklődtem, amikor is megtorpant előttem.

- Igazság szerint egy zuhany nagyon is jól esne, de szeretnék megbeszélni mielőbb mindent – nézett le rám.

- Nyugodtan zuhanyozz le – mosolyogtam bíztatóan.

- Velem tartasz?

Fogta kezei közé arcomat, mire elmosolyodtam, de nemlegesen bólintottam.

- Inkább siess, és beszéljünk.

- Rendben – hajolt le, ám nem csókolt meg, mire kérdően néztem rá. – Megcsókolhatlak? – bátortalan volt hangja, olyan, amilyet még nem igazán hallottam tőle.

Bólintottam, mert hangomat nem igazán találtam. Szenvedélyes csókkal ajándékozott meg, de mindössze csak ajkaink játszottak egymással. Pár pillanat múlva kis puszikkal szakadt el tőlem, aztán elvonult a fürdőbe.

Gondoltam, hogy lefoglalom magam, így telefonomat elővettem, és felültem az ágynak a támlájához, a kényelem érdekében. A párnák megfelelően biztosították a kényelmem, így már hívtam is Mariet. Pár csengés után már fel is vette.

- Szia, Nina, hogy vagy? – kedvesen köszöntött.

Mosoly ült ki arcomra azonnal.

- Remekül, bár egyre jobban mozgolódik a bébi – nevettem, és a pocakomra simítottam kezemet. – Ti hogy vagytok?

- Remekül. Sophie is jól van szerencsére – boldog hangon közölte. – Samuel pedig tanul folyamatosan, illetve egy kislány után érdeklődik elég lelkesen.

- És te?

- Hát boldog vagyok, hogy a gyerekeim boldogok – őszintén felelte. – Nem találkozunk valamikor? Elmehetnénk vásárolni, gondolom, még eddig a nagy versenylázban nem volt időd vásárolni.

- Igen, valóban még semmit sem sikerült beszereznünk – értettem egyet. – Viszont otthagytam Harryt a hotelben, és Magyarországra utaztam.

- Hogy mit csináltál? – döbbent meg. – Miért? Mi történt? Melanie és Anne megint bekavartak?

- Nem – sóhajtottam. – Tudta végig szinte, hogy babát várok, és végül ezt úgy közölte velem, hogy rákérdezett, az övé-e.

- Ugye csak viccelsz?

- Sajnos nem – húztam el kissé számat, de ezt ő nem láthatta.

- És most, mihez kezdesz?

- Tegnap felhívtam, miután unokanővéremmel mindent megbeszéltem. Aztán most itt van, egy órája szállt le.

- Ott van és velem telefonálsz? – dorgált.

- Zuhanyozik. És mivel édesanyámként tekintek rád, muszáj volt beszélnem veled – őszintén vallottam be.

- Én pedig valóban a második lányomként tekintek rád, és ha bármi van, mindig számíthatsz rám – érzékenyen hatott rám mondandója. – Most viszont leteszem, beszéljetek meg minket, és ne feledd, amikor van időd, és szeretnéd, hogy meghallgasson valaki, hívj nyugodtam. Ha pedig újra a városban leszel, jelezd.

- Mindenképpen – bólintottam is, bár ezt nem láthatta. – Köszönök mindent.

- Természetes.

Elköszöntünk egymástól, és bontottam a vonalat, ám ekkor már Harry a táskájából vett ki egy melegítőt, és egy rövid ujjú pólót.

- Nem akartalak megzavarni – mentegetőzött.

- Csak Marie volt – néztem szemeibe. – Édesanyámként tekintek rá, szükségem volt, hogy egy kicsit beszéljek vele.

- Ne mentegetőzz – mászott mellém. – Azzal, és akkor beszélsz, amikor és akivel csak szeretnél.

- Most ne erről beszéljünk – néztem szemeibe kérlelően, mire bólintott. – Ne haragudj, hogy megszegtem az ígéretem, és újra elhagytalak, de annyira fájdalmas volt, amikor megkérdezted, hogy kié a baba.

- Tudom bébi, tudom. Már azt is szégyellem, hogy a gondolataimban megfordult egyáltalán ez. Biztos vagyok abban, hogy nyomós okod volt, amiért halogattad, hogy közöld velem – pocakomat simogatta. – Ugye nem amiatt nem mondtad el, mert még mindig Melanien gondolkozol? – nem válaszoltam, csupán lehajtottam fejem bűnbánóan. – Kicsim, megmondtam, hogyha bebizonyosodik, hogy az enyém a gyerek, akkor támogatni fogom őket. Mindent meg fog kapni, de nem fogom egy olyan kapcsolatba erőltetni magam, amely egyáltalán nem foglalkoztat. Szeretlek, téged szeretlek!

- Én is téged – pityeredtem el.

- Nem szeretném, ha még egyszer eltűnnél – vezette fel arcomhoz a kezét. – Ne szakítsd el tőlem se magad, se pedig a picit, könyörgöm.

- Sose tagadtam volna meg tőled – fájdalmasan néztem rá.

- Akkor magadat se tagadd meg – suttogta, és szorosan karjaiba vont.

Hátam mellkasának simult, míg pocakomat simogatta folyamatosan. Állát vállamon támasztotta meg, és néha édes csókokkal hintette be nyakamat.

- Tudod, a vacsorán már szerettem volna kérdezni tőled valamit. Furcsa voltál, így emiatt nem tettem meg, aztán pedig az újabb hirtelen távozásod is közbejött. Tudom, hogy nem ez a megfelelő alkalom, és, hogy semmi különleges sincs benne, de nem szeretném tovább húzni, főleg, hogy a hazádban vagyunk – suttogta fülembe, míg meleg lehelete csiklandozta bőrömet. – Szeretném, ha örökre az enyém lennél, és azt, hogy a gyermekünk a nevemet viselje. Sohasem szeretnélek elveszíteni benneteket. Tudom, hogy mennyire döcögősen indult az egész kapcsolatunk, és sohasem hittem, hogy eljutunk idáig, de most itt vagyunk, és kijelenthetem, hogy a legboldogabb ember vagyok a világon – mondta, és éreztem, ahogyan matatni kezdet.

Kezem alatt kinyúlt, majd egy szál vörös rózsa volt kezében, amelyet a virág feje alatt tartott meg. Tenyeremre helyezte a virág szárát, és kissé elengedte a tetejét, így pillanatok alatt, a tüskementes száron végigcsúszott egy gyűrű.

Nagyokat pislogtam, ahogyan a tenyeremen feküdt a csillogó ékszer. A virágot lábamra fektette, aztán tenyeremből felemelte a kis ékszert.

- Kicsim, hozzám jönnél feleségül? – kérdezte szerelmes, szenvedélyes hangon, reménykedve. Szavakat nem találtam, így csupán bólintottam. – Kérlek, mondd ki – könyörgött.

- Örökké a tied vagyok, és leszek – suttogtam meghatódottan, ahogyan az öröm könnyei szántották végig arcomat. – Igen, leszek a feleséged.

Mosolyát éreztem meg bőrömön, miközben felhúzta ujjamra a csodás ékszert. Megcsodáltam kezemet, és boldog arccal hátrafordultam.

- Szeretlek – őszintén, szemeibe nézve mondtam.

- Szeretlek – hangzott el tőle is, könnyes szemekkel a szó, majd ajkait puhán enyém ellen nyomta. – A legboldogabb férfivá teszel – mormolta.

Egész délután az ágyon hevertünk és beszélgettünk, miközben néha kisebb csókokat csentünk egymástól. Nevetgéltünk, és igazán jó volt Harryvel ennyire önfeledten tölteni a délután. Bár csak egy napot voltunk külön az én makacsságom miatt, még is hiányzott, jobban, mint azt gondolni mertem volna.

Mesélt pár dolgot, hogy mit, hogyan is szeretne, illetve megígérte, hogy elvisz a lakásába, New Yorkba. Elárulta azt is, hogy addig lehetünk ott, amíg összepakolunk, mert mielőtt felszállt a gépbe, telefonált Ellienek, hogy adja el, mert neki nincs szüksége már egy legénylakást szimbolizáló penthousera. El feladata volt az is, hogy lakásokat kerítsen, méghozzá Los Angelesbe.

- Miért pont az angyalok városa? – érdeklődtem.

- Két angyallal, abban a városban élni, ahol mindig is szerettem volna, csodás elképzelés. Imádom a várast, de eddig nem volt semmi olyan okom, ami miatt annyira elköltöztem volna. Most viszont, szeretném, ha a gyermekünk a legjobb környezetben élne, egy városszéli részen, családi házban, nem pedig egy olyan nagyvárosban. LA is nagy, tudom, de meg is vannak olyan nyugodtabb környékei, ahol boldogan fogunk tudni élni – magyarázta lelkesen, bár néha nem igazán értettem, de ráhagytam. – Viszont szeretnélek elvinni előtte egy helyre.

- Hova? – néztem rá kíváncsian.

- Van egy csodás hely innen nem messze az Alpokban. Szeretném, ha elmennénk oda pár napra.

- Voltál már ott?

- Nem, de Gem igen, ő ajánlotta.

- Akkor biztosan csodás – mosolyogtam rá.

- Nem csodásabb, mint te – nézett áthatóan szemeimbe, mire én csak elfintorodtam. – Mi az?

- Add a kezed – ragadtam meg, és pocakom azon tájékára helyeztem, ahol a pici nagyon is rugdalózni kezdett.

- Az én bajnokom – hajolt le pocakomhoz. – Ne rúgd szét a házat azért – nevetett és csókokkal borította be. – Hagyd anyát egészben, később másnak is majd kell pár hónapra az a pici hely.

Szívem hevesen dobbant meg, amikor is felfogtam szavainak jelentését. Hajába túrtam, mire felpillantott rám, és édesen, két gödröcskéjét is megjelentetve mosolygott rám.