48.rész*Váratlan kérdések

Reggeli rosszullétnél újra sikerült kimásznom észrevétlenül Harry mellől. Mivel az idő már viszonylag igen későre járt reggelhez képest, így visszamentem, de csak azért, hogy felébresszem Harryt.

Amint kellően magához tért, visszasiettem a fürdőbe, ahol is egy gyors zuhanyt vettem. Kiszállva a törülköző anyagát magam köré tekertem, míg hajamat összefogtam egy kontyba, arcomra pedig natúr sminket kentem. Siettem, hiszen majdnem késésben voltam, így szinte kirohantam a szobába, ahol is a földre ejtettem törülközőm és fehérneműbe bújtak.

- Ilyen látványra ébredni – mormogta Harry, s csípőmre vezette kezét.

- Készülnöm kell, késésben vagyok – mondom, ahogyan szembefordulok vele. Féltem, hogy feltűnik neki a pocakom, amely kissé már gömbölyödni kezdett már. – Neked is találkozód van – nyomok gyors csókot ajkaira.

- Tudom – mosolyog le rám. – De te hova is mész? Azt hittem, kinn leszel a pályán Samuelel és velem.

- Én csajos napot tartok Marieval – feleltem a legésszerűbb dolgot.

- És Sophie?

- Ő meg lett kérdezve, és hát a hercegét választotta – mondtam, mire jobban kiszélesedett mosolya.

- Akkor jó vásárolgatást, de utána gyertek ti is a pályára, aztán ebédeljünk együtt.

- Rendben – egyeztem bele. – De most készülj – pusziltam meg utoljára, és én is a ruháimhoz léptem.

Mivel az idő már ősziesre fordult, így melegebben öltöztem, elsősorban a kicsi miatt. Bár a nap sütött a szél is eléggé fújt, és a hőmérséklet sem volt valami magasnak nevezhető. Melegen és praktikusan öltöztem fel egyaránt. Napszemüvegemet is magamhoz vettem, majd a fürdőbe mentem, ahol Harry már a tükör előtt állt, és borotválkozott. Odasiettem hozzá, és vállára nyomtam egy csókot.

- Sietek – mondtam, és már fordultam is ki a helyiségből, ám elkapott a csuklómnál fogva.

- Nem is kapok egy rendes csókot? – mellkasunk összeért, és arcát is már közelítette felém.

- Habos leszek – húzódtam el nevetve. – Este kárpótollak, ígérem – kiáltottam vissza, amikor már kifelé szaladtam a fürdőből. – Szeretlek.

- Szeretlek – kiáltotta vissza, majd becsaptam az ajtót.

A hatalmas bejáratig meg sem álltam, míg a már rám váró autóhoz, a sofőrrel oda nem értem. Beszálltam hátra, és már indult is Marie címére. Szerencsére sikerült úgy összeegyeztetnünk a dolgot, hogy egy másik autó elment a gyerekekért, akik a hotelhez érkeztek, és ott csatlakozott hozzájuk Harry.

Megálltunk a ház előtt, majd vártam, s Marie már ki is lépett a házból. Sietett felém, beszállt mellém, és mosolyogva megölelt.

- Hogy vagy? – kérdezte.

- Jól, mondjuk – mosolyogtam rá. – Gyerekek?

- Izgatottak voltak, hogy ma Harryvel tesztelhetik az új autót – nevetett. – Soph már itthon tanácsokkal látta el a bátyját, aki persze adta alá még a lovat.

- Annyira imádni valóak – mondtam őszintén.

- Hidd el, ha arra kerül a sor, téged is ilyen szerethető gyermekek fognak körülvenni.

- Megígértem Harrynek, hogy együtt ebédelünk olyan egy óra magasságában. Addig mindent el tudunk intézni, és vissza is érünk. Van a pályától nem messze egy kis vendéglő. Imádunk odajárni.

- Én benne vagyok, és szerintem a gyerekeknek sem lesz ellenvetése.

Már szerettem is volna mondani valamit, ám mielőtt megtehettem volna, telefonom megszólalt. Kivettem a készüléket és megnéztem, hogy ki is keres.

- Bocsánat, ezt muszáj elvennem – néztem rá, mire megértően bólintott. – Szia, El – köszöntem a vonal túl végén lévő lánynak.

- Mondd, hogy elmondtad már neki – feszült volt a hangja, és ez aggasztott.

- Nem, még nem. Mi történt?

- Megjelent Melanie és Anne – feszülten közölte. – Itt vannak a hotelben. A szobátokba persze nem mehetnek be, de a ti emeleteteken kiharcolták, hogy kapjanak lakosztályt. Nincs kétségem afelől sem, hogy kimennek a pályára. Melanie hasa már hatalmas – fájdalommal telve informált.

- Most megyünk az orvoshoz Marieval, de amint tudunk, megyünk is vissza. Kérlek, menj a pályára, mert Samuel és Sophie is ott vannak. Nem szeretném, hogy ők is részesei legyenek ennek az őrültségnek.

- Rendben. Hívlak, ha van valami.

- Köszönöm – mondtam, s bontottam a vonalat.

- Mi a baj? – kérdezte aggodalmasan Marie.

- Tudod, Melanie és az anyósom, Anne, akikről meséltem, megjelentek. A hotelben vettek ki egy lakosztályt a mi szintünkön. Ellie aggódik. A kórház után visszamehetnénk – sóhajtottam.

- Persze – mosolygott rám kedvesen. – Te pedig nyugodj meg, kérlek, Nina. A gyerekek miatt nem aggódom, tudom, hogy Harry és most már Ellie is ott lesz. Egyikük sem fogja engedni, hogy bármi is történjen. De neked nyugalomra van szükséged.

Bólintottam, és kifelé néztem, konstatálva azt, hogy megérkeztünk a kórháznak utcájába. Max, a sofőr leparkolt, mi pedig már szálltunk is ki. Feszülten léptem be a hatalmas építménybe, és mentem a liftbe, oldalamon Marieval, aki támogatóan kísért és állt mellettem mindig is.

A felvonóval felmentünk a megfelelő emeletre, majd leültünk az váróba a kanapéra, és vártunk. Mivel időpontom volt, így reménykedtem, hogy csúszás esetén is időben végzem.

Percek múltán behívtak a rendelőbe. Leültem, és az orvosra néztem, aki vidám tekintettel nézett vissza rám.

- Örülök, hogy újra látom, Nina – üdvözölt.

- Én is doktor úr – kedvesen viszonoztam üdvözlését.

- Nos, minek köszönhetem, hogy itt van? Úgy tudtam, hogy elutaznak.

- Igen, így is volt, de most újra itt vagyunk, és egy rutin vizsgálatot szeretnék, csak a megnyugvás érdekében.

- Rendben van, akkor feküdjön fel az ágyra, és hajtsa fel a felsőjét – mondta, én pedig utasításának megfelelően cselekedtem is.

Felfeküdtem a hófehér ágyra, amint megszabadultam a dzsekimtől. Felsőmet felhajtottam, majd vártam. Kissé hideg volt a gél, amit rám kent az orvos, de mindent a kicsiért alapon nem igazán érdekelt. A monitort kezdtem el nézni, és hatalmas mosoly jelent meg arcomon, amikor megpillantottam kisbabámat.

- Szépen fejlődik – mondta azonnal az orvos. – A kicsi szívhangja – informált, mire én könnybe lábadt szemekkel figyeltem a monitort. – Szeretné tudni a nemét? – érdeklődött, de csak nemlegesen megráztam fejemet. -  Rendben, végeztünk – adott a kezembe törlőkendőket, amelyekkel megtisztítottam magam.

A doki írogatott valami, míg én visszaöltöztem, és leültem újra az asztalával szemben. Átcsúsztatott elém egy képet, amelyen kisbabám volt látható.

- Lenne egy olyan kérdésem, hogy hányadik hónapig javasolt a repülés? – néztem rá érdeklődően, mire ő is felnézett rám papírjairól.

- Nos, a maga esetében a 36. hétig repülhet, de úgy is csak orvosi igazolással, amelyen a szülés dátuma, illetve az egészségi állapotának kell feltüntetve lennie. Ha kisebb utakra menne, akkor a szülés előtt 8, de inkább 10 héttel még utazhat, természetesen az igazolvánnyal együtt. Viszont ezen idősávon belül már nem.

- Értem, akkor kaphatnék egy ilyen igazolást?

- Persze – felelte, és már az asszisztens gépelni is kezdett.

- A kispapa már várja a csöppséget? – nézett rám mosolyogva.

- Nos, még nem sikerült elmondanom neki – húztam el számat.

- Oh, értem. Elnézést a tolakodó kérdésem miatt.

- Semmi baj – feleltem, és elvettem a felém nyújtott lapokat. – Köszönök mindent.

Bólintott, én pedig elhagytam a helyiséget, miután a számlát is kifizettem. Kilépve a váróba, Marie azonnal mellettem is termett.

- Minden rendben? – aggódó volt a hangja.

- Igen, minden a legnagyobb rendben – erőltettem egy mosolyt magamra. – Harry még nem tudja, és rákérdezett az orvos, hogy várja e már az apaságot.

- Mikor szeretnéd elmondani neki? – kérdezte, ahogyan az ajtóhoz értünk, ám megmerevedtem. Nem értette, hogy mi is történt, így kinézett. – Honnan tudhatták?

- Lépten, nyomon követnek – nyögtem fel fájdalmasan.

- Nina, gyertek – lépett hozzám Max, aki már az épületben várt ránk.

Mellém állt, és kezét előttem tartotta, majd úgy tört utat, miközben kinn két biztonsági igyekezett tőlünk messze tartani a fotósokat. Nem kérdeztem, hiszen tudtam, hogy Max telefonált, hogy jöjjön még valaki, akik Harry utasítására már igyekeztek is.

Szerencsére beszálltunk épségbe, az autóba, de a kérdéseik még mindig a fejemben hangoztak. „Hányadik hónapban vagy?” „Harrynek a gyereke?” „Fiú lesz, vagy lány?”

- Jól vagy? – Marie hangja teljesen nyugodt volt, aminek örültem, hogy legalább egyikünk észnél van.

- Fogalmam sincs, mit fogok mondani erre az egészre – néztem rá kétségbeesetten.

- Megoldjuk, hidd el.

- Hallottad a kérdéseket? – nyögtem fel fájdalommal telve.

- Igen, de ne foglalkozz velük. Tudod, hogy mindig többet látnak a dolgokban.

Nemlegesen ráztam fejem, és vállának döntöttem.

****

Nem a pályára, hanem a vendéglőbe mentünk. Fogalmam sem volt, hogy miért is, de ahogyan beértünk, megláttam Harryt és a két gyereket. Mosolyt erőltettem arcomra, és mind a kettőjüknek puszit adtam, majd elfoglaltam helyemet Harry és Samuel között.

- Szia – hajoltam hozzá egy csókra, amelyet meg is kaptam. – Milyen volt a tesztelés?

- Nagyon jó. Bár van még mit tanulniuk.. – sóhajtott Soph. – A tempót növelni kell. És nyerni. Már csak egy verseny.. bele kellene húznia a srácoknak.

- Úgy beszélsz, mint egy menedzser – nevettem. – Elliet leváltottad? – néztem Harryre.

- Még nem, de ami késik nem múlik – felelte boldogan. – Viszont elmondanád, hogy miért is voltatok a kórházban? – nézett rám kutakodóan, mire én csak lemerevedtem. – Max hívott, hogy megjelentek azok a piócák, és, hogy mit tegyen. Úgy tudtam, hogy vásárolgatni mentek.

- Be kellett mennem váratlanul egy leletért, és elég sokáig tartott – szólt közbe Marie, mire mind a ketten ránéztük, sőt még fia is.

- Milyen lelet? – aggódó tekintettel méregette anyját Samuel.

- Majd otthon megbeszéljük, nem nagy ügy – nyugtatta meg azonnal, míg én hálásan néztem rá.

- Értem – bólintott Harry. – Remélem, hogy minden rendben.

- A legnagyobb rendben – helyeselt, mire megkönnyebbültem ittam bele narancslevembe.